2017. december 25., hétfő

Jodi Taylor: Egyik átkozott dolog a másik után (St. Mary krónikák 1.)

A ​St. Mary Történettudományi Kutatóintézet ártatlannak tűnő, ódon homlokzata mögött a megszokottól igencsak eltérő tudományos tevékenység folyik.

Kedvenc idézetek:
„A küldetésnek vége, jöhet a lazítás. Úgy döntöttem, kezdetnek megteszi, ha gyönyörködöm a tájban, és élvezem az utat hazáig.
Két mérfölddel odább már kimondottan unatkoztam.”
„Nem valami gyors a felfogásom.
– Nahát, micsoda meglepetés! – szólt Helen. – Tényleg ők azok.
– Istenkém, igazad van! – álmélkodott Kalinda. – Ne hívjuk őket ide?
– Miért is ne? – adtam be a derekam. – Rengeteg helyünk van.
Említettem már, hogy nem valami gyors a felfogásom?”
„– Tudnál hozni egy kis fát?
– Miféle fát?
– Mit értesz az alatt, hogy „miféle”? Muszáj nektek, múltjáróknak mindig mindent agyonbonyolítani? Fát, és kész.
– Úgy értem, száraz fát? Nedves fát? Tűzifát? Épületfát?
– Épületfát?
– Ismerlek. Nyilván összeütsz sebtében egy szállodát. Vagy függőhidat. Esetleg úszómedencét.”
„Hát… ettől aztán egyből világos lett minden. Ám ahogy egyszer Lisa Simpson megjegyezte: „Jobb hallgatni, és hagyni, hogy tök hülyének nézzenek, mint kinyitni a szád, és azzal minden kétséget eloszlatni.” Úgyhogy csöndben maradtam.”

Kedvenc karakterek: Max, Farrell, Kal, Murdoch
Borító: Eleinte nem tetszett, de olvasás közben rájöttem, hogy mi mire utal, és úgy gondolom, hogy nagyon illik a sztorihoz.
Végkifejlet: Lezárt, nincs függővég, csak a folytatás előrevetítése.
Moly.hu, Kiadó: Metropolis Media, 2017, 384 oldal, Eredeti cím: Just One Damned Thing After Another (2013)
Kapcsolatom a könyvvel a kiadónak köszönhető, amit ezúton is köszönök. Egyik nap egy email várt az üzeneteim között, hogy lenne-e kedvem elolvasni ezt a regényt. Megnéztem, miről szól, azt mondták, hogy egy vicces, időutazós sci-fi, és nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Nagyon hamar meg is kaptam, alig vártam, hogy nekiállhassak.
Jodi Taylor
A történet központjában Max áll, akit még a középiskolában ismerhetünk meg. Nincs könnyű élete, bár erről sokat nem tudunk meg, de ez vezet ahhoz, hogy az igazgatónővel jóban legyen, és ő egyengesse az útját. Nem telik bele sok idő, és eljutunk a fülszövegben felvetett történelem kutató intézethez is. Max ide jelentkezik, ahova sikeresen fel is veszik, végigkísérjük a kiképzését, a kezdeti küldetéseit. Aztán jönnek a komolyabb kihívások, a hosszabb megmérettetések. Ahogy haladunk előre az időben, úgy bonyolódnak az események is. Ugyanis nem csak ők garázdálkodnak a múltban, valaki az intézet jövőjének tönkretételén fáradozik. Egyik átkozott dolog történik a másik után.
A cím tökéletes választás. Fel sem eszmélünk az egyik galiba megoldásából, máris ugrunk a következő gond felé. Nincs egy kis időnk sem pihenni, amitől kifejezetten pörgős. Viszont a fülszövegben előrevetített múltbeli történések helyreigazítása kevésbé központi helyet foglal el. Ne arra készülj, hogy történelmi korokba fogunk rejtélyeket megoldani. Visszaugrunk az időben, megfigyelünk, de nem avatkozunk bele. A történet központjában az intézet presztízsének fenntartása áll, valamit a múlt megóvása. Az időutazás inkább, mint eszköz van jelen, nem pedig központi témaként. Az igaz, hogy ugrálunk ide-oda az időben, és az életünkre is törnek a múltban a galádok, de mégsem az időutazás a mérvadó.
A köteten látszik, hogy sorozatindító, megismerjük a főszereplőket, az alapkoncepciót, a történelmi kutatóintézet funkcióját, az időutazás szabályait, egy-két küldetésen is részt veszünk, viszont úgy érzem, hogy ezek majd csak a folytatásban fognak kellőképp kiteljesedni. Valahogy mindennek csak a felszínét kapargatjuk, semmibe nem mélyedünk el. Kicsit talán túlzsúfolt is lett. Mindegyik eseményre szüksége volt, viszont sokkal többet is mutathatott volna belőlük. Talán jót tett volna a könyvnek, ha előbb van vége, mondjuk az utolsó fontosabb akciósorozat előtt, és az addigi történéseket részletesebben ábrázolja. Az utolsó rész pedig lehetett volna a második rész eleje.


Borírók
Főhősünk, Max, egy nagyon belevaló csaj, az ő szemszögéből van elmesélve E/1-ben. Hányattatott gyerekkora ellenére egy értelmes, kíváncsi és vagány nővé válik, aki nem fél beleugrani az ismeretlenbe, még akkor sem, amikor egy vastag papírköteget nyomnak a kezébe, és élethosszig tartó titoktartásra kárhoztatják. Minden helyzetben megállja a helyét, bátor, kiáll a társaiért, odáig van a történelemért. A többi szereplőt nem igazán mondanám főszereplőnek. Sokan fontos szerepet játszanak az eseményekben, de Max az, aki a hátán elviszi az egészet.

Az nagyon jól volt ábrázolva a könyvben, hogy milyen folyamatokon keresztül jut el egy múltjáró oda, hogy elindulhasson a múltba. Nem úgy történik, hogy te múltjáró vagy, akkor aztán egyik nap ebben a történelmi korban, másik nap másik történelmi korban ébredsz, hanem megelőzi azt egy kutató fázis. Tanulni kell a korról, a nyelvről, a viselkedési formákról, hogy ne tégy kárt az adott múltbeli korszakban. Ez nagyon tetszett.
A könyv nyelvezete nagyon fiatalos, lendületes és laza. A szöveg úgy van megalkotva, hogy könnyen bele tudjuk képzelni magunkat mi is. Néhol talán túlságosan laza. A „nem erőszak a disznótor”, a „tescós zacskó” vagy a „húztam is a sunyiba”, főleg egy igazgató szájából, kissé erős. Nagyrészt olvasmányos és vicces, engem magával ragadott.
Ami viszont zavart, az az istalove és a szex jelenetek. Indokolatlannak éreztem az események szempontjából. Ez a szerelem is olyan felszínt kapargatós volt, mint, amit a történetvezetés kapcsán is felhoztam. A forró jelenetek pedig nem tettek hozzá az cselekményhez. Bár sokszor felhoztam, hogy nem szeretek ilyenről olvasni, ezzel is úgy vagyok, mint a szereplők halálával. Akkor nincs vele bajom, ha van értelme, és hozzátesz valamit. Itt viszont nem ezt tapasztaltam. Egy két anomáliát is érzékeltem, amik kissé logikátlanná tették a könyvet. Az egyik helyen napokat töltenek a szemét összeszedésével, a másikon meg simán otthagyják a hulladékot. Nem értettem, hogy miért nem ugranak vissza még korábbra néhol, mert akkor simán meg lehetett volna akadályozni egy-két dolgot. Ha ez pedig valamiért nem lehetséges, akkor azt megindokolhatta volna az írónő.


Sorozat további részei, forrás: Jodi Taylor honlapja
A borító első ránézésre nekem nagyon furcsának hatott. Aztán ahogy haladt előre a cselekmény, egyre több apró utalást véltem felfedezni, ami amúgy fel sem tűnt. Így, az elolvasás után már azt mondom, hogy jó választás volt. Kiadás szempontjából talán lehetne a sorok között kicsit nagyobb sorköz, mert elég zsúfolt hatást kelt. A kötés viszont jó, a könyv fogása nagyon kényelmes, a papír minőségére sem lehet panaszom. Van benne pár helyesírási és elírási hiba, de nem annyi, hogy zavaró legyen.
Összességében én szerettem a történetet, Max az egyik kedvenc női karakteremmé nőtte ki magát, viszont lehetett volna néhol kicsit részletesebb. Remélem, hogy a későbbiekben több szerepe lesz a múltnak és a történelemnek. Egy izgalmas nyitókötetet vehet kezébe az olvasó, de készüljön fel arra, hogy semmi sem az, aminek látszik. Mikor azt hinnéd, hogy már több káosz nem jöhet, ismét beüt a krach. Alig várom, hogy újra találkozzam Max-szel és a múltjárókkal!
Nálam ez a könyv 4/5.

Ha kíváncsi lettél a könyvre, IDE kattintva megrendelheted!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése