Tükröm, tükröm,
mondd meg nékem: ki uralja e vidéket?
„–
Az ember nem azért megy csatába, mert biztos a győzelemben – mondta Gabril. –
Az ember azért megy csatába, mert az a helyes.”
„–
Igazad van, Leo. – Gabril és a fiú megfordult, egyszerre néztek rá. Az út éppen
egy völgyben vezetett, sárguló tűlevelű fenyvesben, törékenyre száradt füvű
réten.
– Persze hogy igazam van… Miben is?”
„– A
harcos nem foglalkozik azzal, hogy mi szól az esélyei ellen. A harcos a szívére
összpontosít, az akaratára, arra, hogy szembe akar szállni a világban
megmutatkozó gonosszal, le akarja győzni, és megtalálja a módját.”
„A nap vékony, aranyszínű
ujjaival festette ragyogóra a kőerkélyt. Ettől azonban nem oszlottak el az
alkonyatban terjedő árnyékok.”
Kedvenc karakterek: Leo,
Lorelei, Irina. De az összes szereplőben találtam szeretni valót, a fő- és
mellékszereplőkben egyaránt, mindenki a szívemhez nőtt.
Borító: Nagyon imádom! Hű az
alapanyaghoz, illik a könyvhöz.
Végkifejlet: Kissé keszekusza
és elég random lett.
Moly.hu, Kiadó:
Twister Media, 2016, 416 oldal, Eredeti cím: The Shadow Queen
Már elég
régóta szemezek ezzel a könyvvel. Könyvhéten majdnem meg is vettem, de az
orbitális költekezésnek valahol gátat kellett szabnom, és ez, valamint a Vörös
betűkkel bánta az embargót. Viszont kivettem a könyvtárból, mikor megláttam,
hogy bent van, mert nagyon kíváncsi voltam rá, rengeteg jót hallottam erről a történetről.
A #TheReadingQuesthez pont kapóra is jött, ezt választottam ahhoz a
kategóriához, ahol olyan könyvet kellett olvasni, amit egy kisebb kiadó adott
ki. A borító valami eszméletlen szép, egyszerű, mégis megkapó. A betűtípust
imádom, az egész összhatás megfogott.
Történetünk
egy Hófehérke újramesélés, úgynevezett „retelling”. Főszereplőnk Lorelai,
ébenfekete haj, hófehér bőr, ajka piros, mint a rózsa. Testvérével és
Gabrillal, aki apja egyik katonája, együtt bujkálni és menekülni kényszerül,
mert az országot Irina, a kegyetlen királyné tartja markában. Irina békésen él
palotájában, mert abban a hitben él, hogy nincs, ki trónjára törne. Ám mikor
tudatára ébred 9 éven át tartó álomvilágának, és kiderül, hogy a trón jogos
tulajdonosa él és virul, mindent megtesz azért, hogy ennek véget vessen. Minden
eszközt bevet, hogy Lorelait végleg eltüntesse a képből. Ám ez alatt a kilenc
év alatt Lorelai sem tétlenkedett. Ő is mardushka, azaz varázsló, akárcsak Irina,
és az eltelt időt azzal töltötte, hogy élelmet szerzett a népének, és
gyakorolt, hogy vissza tudja szerezni azt, ami őt illeti.
Ravenspire sorozat kötetei |
Kimondottan
újramesélt történetet még nem is igazán olvastam. Olyat igen, ami az eredeti
történetet továbbviszi, vagy mitológiai átdolgozást, de konkrét tündérmese
újramesélést nem. Nem is tudtam igazán elképzelni, hogy is működik ez. Elmeséli
újra a történetet, csak kicsit változtat rajta? Felismerhető az alapmű?
Ugyanúgy fognak történni az események? Ilyen és ezekhez hasonló kérdések
kavarogtak a fejemben, mielőtt elkezdtem volna olvasni. Aztán ezek a kérdések
már annyira nem is foglalkoztattak, annyira magával ragadott a történet. Egy
délután alatt elolvastam a könyv felét, pont a felét. Déltől este hétig, ha jól
emlékszem. Ha délelőtt nekiállok, simán egy napos olvasás lett volna.
Imádtam az
egész világfelépítést, a szereplőket, a történetet, az alapkoncepciót, a
varázslást, a sárkánydolgot, tényleg mindent! Izgalmas volt, eseménydús, a
szereplők nagyon jól elkülöníthetők. A világ királyságokból épül fel, ahol a
történet játszódik az Ravenspire. Irina, a gonosz királyné a szomszédos Morcant
királyságból származik, és beházasodott ide. Mellettük található Eldr
királysága, aminek még fontos szerepe van a történetben. Innen származik Kol,
aki azért jön Ravenspirebe, hogy segítséget kérjen. Ő egy olyan népnek a tagja,
akiknek két szíve van, egy emberi és egy sárkány. Át tudnak változni sárkánnyá.
Milyen tök jó ötlet! Le a kalappal. Az emberszív zabolázza meg a sárkányt, mert
a sárkány önmagában erőszakos lény.
A két szív
dolog mellett az tetszett még, hogy az írónő figyelt a ruhákra a sárkányokkal
kapcsolatban. Meztelenek voltak, mikor átváltoztak, volt, aki a poggyászt
hozta, a lányok-fiúk nem szégyenlősködtek egymás előtt, hiszen hozzászoktak
ehhez, de amint Lorelai szembetalálta magát egy meztelen Draconi harcossal,
egyből szóvá tette, hogy vehetne fel egy nadrágot. Az ilyen apró figyelmességek
nekem nagyon hozzá tudnak tenni az olvasásélményhez. Konfliktus és humorforrás
is volt egyben.
Az írónő további könyvei |
Az írónő
nem félt erőszakot alkalmazni karakterein, viszont mindennek megvolt az oka és
értelme. Logikus volt és sajnos szükséges. Azt nagyon nem tudom értékelni, ha
valakit csak azért ölünk meg, hogy meghaljon (khm… A kiválasztott, sosem
bocsájtok meg neked). Viszont itt előre lendítette az eseményeket, erőt
merítettek a tragédiákból. Ráadásul mindezt úgy, hogy nagyon együtt éltem a
történettel. Többször is megríkatott, be kell, hogy valljam.
A könyv elején
kapunk egy térképet is, melyen nyomon tudjuk követni, hogy ki honnan jön, hova
megy, éppen hol tart. Számomra kicsit túlzsúfolt és több rész felesleges is
volt benne. A három királyság kellett volna max. bele, ami a térkép jobb felső
harmadában található, a többi legfeljebb említés szintjén volt jelen, senki nem
ment oda. Inkább azokat a részeket kellett volna nagyobba, részletesebbe
megcsinálni. Ránéztem, és elég nehezen igazodtam el rajta. A kevesebb néha
több, ez itt is nagyon igaz.
A könyv
karakterei mind szerethetők, mind eltérők és nagyon jól meg vannak alkotva.
Leo, a kedvenc, annyira vicces, de ahol bátornak kell lenni, ott képes megállni
a helyét. Nem futamodik meg a veszély elől. Nagyon szívesen lennék a barátja,
együtt követnénk el mindenféle csínyt. Kol, az egyik főszereplőnk is nagyon
szimpatikus karakter. Nem önmagát, hanem népét helyezi előtérbe, még ha tudja
is, hogy valószínű az életével fizet érte. Nagyon bátor, makacs, felelősségteljes.
Hirtelen a nyakába szakad egy birodalom és megpróbál nem megrogyni a súlya
alatt. Ami persze kétségtelen, hogy hibás döntésekhez vezet. Imádtam azokat a
részeket, ahol önmagával viaskodik, annyira jól volt ábrázolva.
Lorelai Hófehérke
alteregója. Egy igazi harcos hercegnő. Amikor jó női főhősöket keresek, épp
ilyenekről szeretnék olvasni, mint Lorelai! Tanul, hibázik, azokból is tanul,
nem nyafog, bátor, harcba száll, nem saját magával van elfoglalva, jobban
érdekli a környezete, mint a saját élete, ráadásul okos, jó stratéga és még
szerethető is. Annyira jó volt ilyen karakterrel együtt utazni, aki nem
idegesített fel egy pillanatig sem. Végig drukkoltam neki. Még a harcstílusából
is áradt a kedvesség. Nem elnyomni, hanem együtt dolgozni szeret másokkal.
Irinában
olyan főgonoszt ismerhetünk meg, aki képes gondolkodni! Hihetetlen! Nem csak
úgy random megöl mindenkit, mert úgy jó neki, hanem átgondolja, hogy mit
szeretne elérni, és ahhoz mérten teszi meg lépéseit. Kétségtelen, hogy kegyetlenül
átgázol mindenkin. Nagyon bírtam. Az indokai rendesen meg voltak magyarázva, és
még ha nem is értettem egyet velük, megértettem, hogy mi vitte őt erre az útra.
Szeretem tudni az okokat, mert így jobban megértem és átérezem a történéseket,
mintha valaki csak a természeténél fogva gonosz.
Az írónő
stílusa mellett sem szeretnék elmenni szó nélkül. Nagyon szeretem, mikor olyan
szövegeket olvasok a leírásokban, ami szép. Szépen leírja a naplementét, úgy
ábrázolja a tájat, hogy szeretnél leheveredni a fűben, hallod a madarakat,
ilyesmik. Ez a könyv is pont ilyen, néhol olyan költői a nyelvhasználat, hogy
csak lestem, de a jó értelemben. Mindemellett nagyon olvasmányos, könnyen és
gyorsan lehet vele haladni! Ilyenekre gondolok, ezekkel engem nagyon meg lehet
nyerni:
„A nap vékony, aranyszínű
ujjaival festette ragyogóra a kőerkélyt. Ettől azonban nem oszlottak el az
alkonyatban terjedő árnyékok. Irina két kézzel markolta meg a csavart
fémkorlátot, és a várost – az ő városát – bámulta. Takaros házak, szép oromzatú
fogadók, kockaköves utcák terültek el a kastély alatt, a katedrális tűhegyes
tornya az eget karcolta.”
Amit nagyon
sajnálok, hogy kénytelen vagyok negatívumokat is említeni. Ismét problémám van
a helyesírással és a félrefordításokkal. Felírtam magamnak, hogy már a 28.
oldalon fennakadtam a hibák mennyiségén, és ez a végéig nem változott. Ráadásul
olyan bakik vannak benne, hogy Lorelait néhol Leo hugának, néhol Leo nővérének
fordítják. Tudom, hogy az angol erre sokszor nem tér ki, de az elején tisztán
le volt írva, hogy Lorelai az idősebb, ő a trón várományosa. A másik, hogy
Irina pedig egyszer királynőként, másszor pedig királynéként tűnt fel a
történetben. Nem mindegy. Ő királyné, mivel beházasodott a szomszéd
királyságból. Ezek olyan bakik, amikre szerintem oda lehetett volna figyelni.
A másik
gondom az konkrétan a történet vége. Elég kaotikusra, és randomra sikeredett.
Mindent elkövetett az író, hogy látványos legyen, de inkább volt össze-vissza,
mint egységes. Talán kissé túlromantizált is volt, de a kaotikus kapkodó
mivolta nem tetszett. Volt egy jelenet, ahol Lorelai leugrott egy tetőre, ami
tele volt katonákkal. Minek? Egyenesen az ellenség karjába repült, és tudta
előre. A végső ütközet részeinél néha olyan érzésem is volt, mintha egy-két
mozzanat kimaradt volna. Ráadásul olyan egyszerűen lett megoldva a főprobléma,
hogy kezdhették volna ezzel is már az elején. Vagy akár 9 évvel korábban.
Összességében
a negatívumok ellenére nagyon élveztem a történetet. Könyvtárból vettem ki, de
kívánságlistás maradt, szeretnék egyszer saját példányt a polcomra belőle.
Egyrészt mert nagyon-nagyon, de tényleg nagyon szép élőben, másrészt azért,
mert szeretnék még Lorelai oldalán küzdeni a gonosz ellen. Bennem olyan
kérdéseket is megmozgatott, hogy hol a lélek? A szívünkben? Az agyunkban?
Önmagunkban? A szívünk határoz meg minket, vagy mi határozzuk meg azt?
Elgondolkodtató volt. Amit nagyon hiányoltam, és végig vártam a történet alatt,
azok a törpék. Ha már Hófehérke, jó lett volna valahogy a törpéket is behozni.
De e nélkül is kiváló történet, nagyon jól nyúlt az alapanyaghoz az írónő.
Nagyon tudom ajánlani, ha a helyesírási hibákon túl tudsz lépni.
Nálam ez a könyv 4,5/5.
Úgy örülök, hogy tetszett ^^ én mondtam, hogy a vége kicsit fura, de ez a kis hiba elenyésző egy ennyire remek történet és karakterek mellett :D
VálaszTörlésTeljesen igazad van, a karakterek elvitték a hátán a könyvet, és még a madárkutyát meg sem említettem :D :D
Törlés