A mágikus
apokalipszis után több részre hasad az univerzum. Kell herceg egy különös
utazó, egy antari, aki képes eljutni az egymástól elzárt világokba: Szürke,
Vörös és Fehér Londonba.
„– Ne merészelj sajnálni engem, te mágikus
ficsúr! – mordult fel Lina késsel a kezében.”
„– Semmit nem tudsz ezekről a világokról –
jegyezte meg végül, de a dacos ellenkezés már eltűnt a hangjából.
– Dehogynem! – szólt Lina vidáman. – Létezik
Buta London, Kell London, Bizarr London és Halott London – sorolta az ujjain
számolva. – Látod? Gyorsan tanulok.”
Kedvenc
karakterek: Kell, Rhy
Borító:
hozza a regény hangulatát, illik a könyvhöz nagyon, nekem viszont az angol kiadás jobban tetszik
Végkifejlet:
ez a szakasz lezárul, hagy maga után vakfoltokat ugyan, de nincs benne
függővég. Várom a folytatást, de a hangulat miatt, nem azért, mert függővéges
lenne.
Moly.hu, Kiadó:
Ventus Libro, 2017, 446 oldal
Már azóta
nagyon szeretném elolvasni ezt a regényt, hogy a Youtube-on először
belebotlottam. El sem tudjátok képzelni, mennyire tartottam tőle, hogy nem lesz
jó! Mostanában nem jövünk ki jól az agyonhype-olt könyvekkel, de szerencsére
nem kellett csalódnom. Ha egy szóval kéne jellemeznem, az olvasásélményt, akkor
azt mondanám, hogy imádtam! Annyira izgalmas és érdekes az alapkoncepció, hogy
engem egyből megvett magának. Nagyon örültem neki, hogy megjelenik magyarul!
Előrendeltem, és tádám, alig egy hónap és már a kezemben is volt, kész
kínszenvedés volt, mert hetente változott a megjelenés dátuma, de megérte.
A történet
úgy kezdődik, hogy Kell meglátogatja Szürke London uralkodóját. Ő maga Vörös
Londonból érkezik ide. Merthogy négy világ létezik párhuzamosan! Szürke London
(mágia nélküli, ebben élünk mi), Vörös London (ahol a mágiát tisztelik, a város
virágzik), Fehér London (itt egy erőszakos világ alakult ki, ahol
kiszipolyozzák a mágiát) és Fekete London (mágia elburjánzott, le kellett zárni
a világot, mert rátelepedett az emberekre). Még az illatok is megkülönböztetik
a világokat. Szürke Londonnak füst, Vörösnek virág, Fehérnek pedig vér szaga
van. Első olvasatra én tökre megcserélném Vöröset és Fehéret, de ahogy a
könyvben haladtam megértettem, mert Vörös az élet, Fehér a halál. Fehér
Londonban az emberek is sápadtabbak, szinte fehérek. Csak az antarik képesek
kaput nyitni a világok között és átlépni rajta. Ők vérmágusok, a vérüket
használják ehhez. Már csak ketten élnek a fajtájukból, Kell és Holland. Holland
a Fehér trónt szolgálja. A különböző világok uralkodói tudnak a másik világ
létezéséről, és arra használják az antarikat, hogy üzeneteket küldjenek
egymásnak. Ám Kell néha nem csak levelekkel tér haza. Egy ilyen alkalommal nem
az uralkodó levelével tér haza, amivel veszélybe sodorja saját magát, családját
és az egész világot. Vajon sikerül megakadályozni a katasztrófát?
A könyv
első négy fejezete nagyon lassúcska, elég lassan haladtam vele. Nem unalmas, de
valahogy nem lendül bele az ember. Aztán az ötödik fejezettől beindulnak az
események, csak úgy repültem az oldalak felett. Az utolsó pár fejezetet meg
azért húztam el, mert nem akartam, hogy vége legyen! Az írásmóddal kicsit
nehezen barátkoztam meg, mert sok olyan mondatba ékelt mondat van benne, amik
néhol úgy megzavartak, hogy újra kellett olvasnom az egészet, sokszor
rébuszokban beszél, valamint olyan szavakat használ, mint a feneség: „Mekkora esélye volt ennek?, töprengett, habár jól tudta, a mágiát
illetően épp az a nagy feneség, hogy fittyet hány az esélyekre, sőt felülírja
azokat. De akkor is.” Ezen a mondaton
nehezen tettem túl magam. Ezektől eltekintve olvasmányos, könnyed és élvezetes.
Nincs teletűzdelve 20 oldalas leírásokkal. Nagyon szépen tudja ábrázolni a helyszíneket,
eseményeket és tárgyakat, olyan könnyű elképzelni, mintha csak azt a tálat
látnám, ami Vörös Londonban használnak. Olyan szerkezet, ami úgy van
megbűvölve, hogy a víz felszínén kivetíti a gondolataidat. Annyira jó lenne egy
ilyen! Mennyivel egyszerűbb lenne elmagyarázni mindent!
Nagyon
érdekes az a gondolat, hogy bár a világok különbözőek, mégis vannak olyan
helyek, amik minden világban megvannak. És hát mi lenne más, mint egy kocsma!
Minden világban másképp hívják, de mindenhol ugyanott van: Kőhajítás, Lenyugvó
Nap, Perzselt Csont. Szerintem a nevei is utalnak a városukra, mert Kőhajítás,
olyan hétköznapi, ez található Szürke Londonban; Lenyugvó Nap, igazán költői és
megnyugtató, ez Vörös London tavernája; és Perzselt Csont, erőszak és halál
árad belőle, illik Fehér Londonhoz. Ezek a helyek vonzzák a mágiát használó
embereket, el tudom képzelni, hogy ennek még jelentősége lesz a jövőben. A
könyv tele van érdekes felvetésekkel, találmányokkal és mágiával kapcsolatos
meglátásokkal. Ezt nem igazán tudnám anélkül kifejteni, hogy ne spoilereznék.
Írok egy spoileres bejegyzést is, ott mindenképp leírom, mire gondolok.
Kell
roppant szimpatikus karakter, az egész regény alatt drukkoltam neki, egy
pillanatra sem rendült meg iránta a hitem. Talpraesett, okos, bátor, mégis több
kétség is gyötri, főleg a családjával és a családjában betöltött szerepét
illetően, amit teljesen meg tudok érteni. A származására nem derül fény, csak
utalások vannak, biztos vagyok benne, hogy ennek még lesz a jövőben
jelentősége. Testvére Rhy, annyira hiteles, igazi szerethető karakter ő is. A
nép nagyon szereti, mert olyan személyisége van, amivel könnyű azonosulni. Bár
a léha kicsapongásait visszább vehetné.
Lina. Vele
kapcsolatban megosztok veletek egy érdekes információt. Ebben a regényben
Szelinának hívják, ezér Lina. Az eredeti regényben viszont Lila, mivel Delilah
az eredeti neve! Nem igazán értem, miért változtatták meg. Ha már valakinek a
nevét módosítani kellett volna, az inkább Kell, mert néha tök zavaró volt, hogy
ez a neve, és a mondatban igeként értelmeztem, bár lehet, ha jobban figyelek,
ez nem fordul elő. Ennek a névváltoztatásnak semmi értelmét nem látom. Talán
egyszer megtudjuk az okát. Őt én nem igazán tudtam megszeretni. Érdekes és
értékes karakter, de ugyanaz vele a problémám, mint Celaenával az Üvegtrónból,
hogy büszke arra, hogy bűnöző. Tudom, hogy sanyarú sorsa van, de nem tudok egy
olyan személlyel együtt érezni, aki kijelenti, hogy szeret gyilkolni. Bár
szerintem Kell tévesen utal rá bérgyilkosként, mert azt én nem olvastam, hogy
pénzért gyilkolna. Azért ölt, hogy védje magát, de ettől nem elszomorodott,
vagy megbotránkozott, hanem erőt adott neki. Nekem ez nem szimpatikus.
A harci
jelenetek olyan jól vannak leírva, annyira élveztem! Olyan régóta vágytam már
egy ilyen könyvre, ahol nem csak az van, hogy akkor leszúrom a másikat, hanem
egymás ellen használják az erejüket, hol az egyik kerekedik felül, hol a másik.
És ahogy Kell provokálta Athost, a Fehér királyt, hát azt tanítani kéne.
Annyira el volt telve magától Athos, hogy észre se vette, hogy provokálják,
vagy csak nem foglalkozott vele. Úgy éreztem magam az egész alatt, mintha egy
ablakon keresztül nézném végig az egészet. Nekem nagyon jó élmény volt az egész
könyv.
A történetnek ez a része lezárul, nem hagy maga után kínzó érzést a függővég. Sokkal jobban szeretem úgy olvasni a sorozatokat, ha nem azzal akar rávenni az író a folytatásra, hogy hatalmas kérdőjeleket hagy maga után a lezárás. Ettől sokkal jobb kedvvel veszem kezembe majd a következő részt. A függővéges regényeknél észrevettem magamon egy kisebb dacot, hogy már csak azért sem azt fogom olvasni! Valamint, amit még imádok benne, hogy nem a szerelem van a középpontban! Semmi szerelmi háromszög, semmi szerelmi civódás, semmi "jajj, most szeret? vagy nem? és én szeretem? mi van, ha csak át akar verni?" szintű elmélkedés. Végre!!!
Jól
elszaladt velem a ló, kész kisregényt hoztam ide össze, és még annyi mindent
tudnék írni! Azt hiszem tényleg elérkezett az idő egy újabb kocsmatúrának, amit
IDE be is linkelek. Ebben kicsit kitérek egy-két konkrét jelenetre, ez a
bejegyzés Spoileres lesz, úgyhogy addig ne nézd meg, amíg nem olvastad a
regényt, de utána nézz be, meghívlak egy italra, hogy kibeszélhessük a regényt. Szerintem ez tipikusan az a regény, amiből nagyon látványos filmet lehetne készíteni! Kérlek, Marvel, vedd meg a jogokat! Köszi!
Nálam ez a könyv 5/5.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése