Karin Tidbeck: Amatka

Vanját, ​a fiatal tájékoztatási asszisztenst hazájából, Essre városából Amatka zord és fagyos kolóniájába küldik, hogy adatokat gyűjtsön a kormány számára. Vanja azonnal megérzi, hogy valami nincs rendben: Amatka lakói furcsán viselkednek, miközben a hatalom mindenütt a felforgató tevékenység nyomait kutatja.

Kedvenc idézetek:

„– Pontosan. A jó papír dokumentumokra és könyvekre van, vagyis arra, ami számít a gondolkodásunk szempontjából. Ami meghatároz minket.”

„Az elszórt beszélgetések fojtott foszlányai ködként ülték meg a padlót.”

„A nőről gondoskodtak – ahogy Larsról is gondoskodtak, ahogy mindenki másról is gondoskodtak, aki nem azt mondta, amit kellett. A kolóniákon talán nem létezett halálbüntetés, de a másként gondolkodókat akkor is meg kellett gátolni abban, hogy veszélyeztessék a közösséget.”

„– Velem van?

– Hát maga?

– Én magával vagyok, csak majd összeszarom magam. – Kényszeredetten felnevetett.”

Kedvenc karakterek: Evgen, Lars, Ulla

Borító: Igazán látványos, a narancssárga megfogja az ember szemét, közelebbről megvizsgálva a részletek is értelmet nyernek olvasás után.

Végkifejlet: Én látom benne a folytatás lehetőségét, kicsit lezáratlannak érzem.

Moly.hu, Kiadó: Athenaeum, 2017, 240 oldal, Eredeti cím: Amatka (2012)

Megrendelés: Líra

A könyv egyik pillanatról a másikra felbukkant molyon. A borítója már akkor is megtetszett, de gondoltam várok, míg befut egy-két értékelés, hogy milyen a fogadtatása, aztán meglátom, hogy kell-e nekem. Viszont kaptam egy lehetőséget, hogy még megjelenés előtt olvashassam és írjak nektek róla értékelést, és ezt nem tudtam visszautasítani. Köszönöm az Athenaeum kiadónak, hogy küldtek számomra egy példányt! A könyv 2012-ben jelent meg Svédországban, azóta három nyelvre is lefordították a magyarral együtt. Az írónőnek ez az első regénye, előtte novellagyűjteményt publikált.

A történet egy olyan világban játszódik, ahol az emberek kolóniákban élnek, amik ugyanúgy épülnek fel. Öt kolónia létezett, mára már csak négy van, az ötödik sajnos elpusztult. Mindegyik kolóniának más szerepe van a társadalomban, más felel a mezőgazdaságért, más az iparért és a gyártásért, és megint más a fejlesztésekért. Körkörösen találhatók bennük a növényházak épületei, az ipari terület, a lakóövezet, középen a közösségi irodával, ahonnan a kolóniákat a bizottság irányítja. Vanja elutazik Amatkába, hogy higiéniai termékek használatáról készítsen kutatást, és felmérje az esetleges igényeket. Miután a feladatát teljesítette, úgy döntött, hogy Amatkában marad, nem tér vissza Essrébe, ahonnan jött. Vanja rájön, hogy a bizottság fontos információkat titkol az emberek elől, és ő rászánja magát, hogy kideríti az igazságot.

Borítók: Svéd (eredeti), spanyol, angol kiadás

Az nem derül ki, hogy pontosan hol is vagyunk. Annyi biztos, hogy régen, emberek jöttek át ide, és kialakítottak egy új világot. Hogy miért, azt sem tudni. Ebben az új világban minden tárgynak ki kell mondani és rá kell írni a nevét, különben egy fehér masszává alakul. Az emberek pedig félnek ettől a dologtól. A társadalmi felépítés nekem kifejezetten tetszett, látom benne a fantáziát. Mindenkinek megvan a maga szerepe a társadalomban, mindenki dolgozik, bárki jelentkezhet a bizottságba, és lehetősége van szavazás útján bekerülni. Ha jól vettem ki, akkor alapesetben rotálódnak is a munkakörökben az emberek, bár kérvényezheted is, hogy áthelyezzenek.  Bár Amatkában ez nem működik, mert itt éppen emberhiány lépett fel, ezért ezt nem engedélyezik. A gyereknevelési rendszer mondjuk fura, nem értem, miért kellett elszeparálni a gyerekeket a szüleiktől, miért baj a szeretet kimutatása és ragaszkodás. Ettől szerintem csak boldogabb felnőttek és kiegyensúlyozottabb emberek lennének, mire felnőnek.

Egészen a könyv kétharmadáig nem láttam, hogy hova akarunk kilyukadni, mi a fő konfliktus. Mikor már kezdett körvonalazódni, nem értettem, hogy Vanjának mi a problémája? Mármint értem, hogy konkrétan mi a baja, azt nem értem, ő hogyan jutott el odáig, hogy ezzel neki gondja legyen. Nem volt eléggé megmagyarázva, sok helyen felületes volt a történetvezetés. A szövegezés nehézkes, sokszor bekezdéseket kellett újraolvasnom, mert elvesztettem a fonalat. Úgy gondolom, hogy kicsit máshogy kellett volna felépíteni a történetet. Kevesebb az elejéből, és több a végéből. A nyomozós szál, a titkok kiderítése volt számomra a legizgalmasabb, de abból kaptunk a legkevesebbet. Valahogy nem tudott beszippantani a történet.

A legjobb szó, amivel tudnám jellemezni ezt a disztópikus világot, az a szürreális, illetve a furcsa. Több háttér információra lett volna szükségem ahhoz, hogy igazán megértsem, hogy mit is keresünk itt. Azzal, ha az emberek megismerik az okokat, sok galibától megkímélnék a társadalmat. Az igazság elhallgatása sosem kellene, hogy elegendő konfliktusforrást adjon egy regénynek. Így az embereknek nincs meg a döntéshez való joguk. Minden teljesen másképp alakul, ha nem kezdenek el bizonyos dolgokat tiltani, hanem megmagyarázzák, hogy mit miért tiltottak. Akkor talán cenzúrára sem lett volna szükség. Biztos úgy gondolták, hogy az emberek nem értenék meg, de ezzel alapvető jogaiktól fosztották meg őket.

Az írónő, Karin Tidbeck

Nagyon sok sejtetés található a történetvezetésben, nem kaptunk konkrétumokat. Maga a massza is több kérdést nyitva hagyott számomra. Simán benne van a folytatás lehetősége. Sőt, én kifejezetten örülnék neki, talán választ kaphatnék a bennem maradt homályra. Én rettentő kíváncsi lennék arra, hogy a személynevek hogyan épülnek fel. Van egy rész, ahol van erről szó, de nekem az nem adott magyarázatot. Főszereplőnket úgy hívják, hogy Brilarék Vanja Essre Kettese, Ninát pedig Ulltorék Nina Négyese. Az első szavak valószínűsíthetően az úttörőkre utalnak, akik megalapították a kolóniákat, de róluk sem tudunk meg semmit, csak azt, hogy voltak.

A könyvvel elég gyorsan lehet haladni, kisalakú, ehhez viszonyítva nagy a margó, emiatt kevesebb szöveg is van egy lapon. Nekem kicsit több, mint egy nap alatt sikerült a 240 oldal végére érni. A fejezetek naplószerűen követik egymást, minden nap egy külön rész. Az írónő E/3-ban közvetíti az eseményeket. Talán emiatt is kicsit nehezebben rázódtam bele ebbe a világba. Kényelmes olvasni, nem akart szétesni a kezemben, úgyhogy e tekintetben rendben van a kötet.

Viszont van pár negatívum is a magyar verzióval kapcsolatban. Több helyen is van elírás, például Essre egy helyen Esssre-ként szerepel, a főszereplőnket pedig kétszer is Anja-ként említik. Volt egy rész, ahol egy beszélgetésen belül egyszer csak átváltottunk magázásból tegezésbe. Nem tudom, hogy az eredeti szövegben hogyan oldották ezt meg, mert gondolom az angol verzióból fordították a regényt, az angolban meg nincs külön magázás-tegezés. Mindenesetre ez ilyen nagyon randomnak hatott számomra. Viszont a legnagyobb baki az az volt, hogy az egyik oldalon úgy van leírva, hogy Vanja elmondta Ivarnak, amit akart, másfél oldalra rá pedig kiderül, hogy nem mondta el, csak reggel akarta volna elmondani neki.

Összességében nekem nem adott akkora élményt, viszont nem bánom, hogy elolvastam. Gondolatokat ébresztett bennem, látom benne a társadalomkritikát is, de túl sok vakfoltot hagyott maga után. Aki szereti a sötét és sejtelmes regényeket, ahol az információk értelmezése a fantáziánkra van bízva, azoknak szerintem tetszeni fog ez a regény.

Nálam ez a könyv 3,5/5.

Forrás: írónő