Charles Dickens: Copperfield Dávid

Charles Dickens, a XIX. századi angol realista regényirodalom legjelentősebb alakja. 1850-ben jelent meg Copperfield Dávid című regénye, melynek központi témája a szegénység és a kiszolgáltatottság. Hőse egy kisfiú, az ő szenvedésein keresztül tárul fel a felnőtt-társadalom gonosz, embertelen világa.

Kedvenc idézetek: bejegyézés alján!

Kedvenc karakterek: Dávid, Peggotty

Borító: Annyi verzióban jelent már meg, nem érdemes szót ejteni róla.

Végkifejlet: Simán benne lett volna egy folytatás. Nem erre számítottam teljesen, de így volt jó!

Moly.hu, Kiadó: Móra, 1975, 432 oldal, Eredeti cím: David Copperfield (1850)

Ezt a könyvet úgy szereztem, hogy egy olyan dobozból mentettem meg, ami egy padláson porosodott. Megláttam, és hazahoztam, hogy majd elolvasom. Ennek már egy jó ideje, azóta halogatom az olvasást. Végül feltettem az ifjúsági könyvet olvasós kihívásom polcára, és ezt választották nekem októberre. Ezzel az értékeléssel kicsit megcsúsztam, a molyra raktam ki egy rövidebbet.

A történet Copperfield Dávid életét meséli el visszaemlékezés formájában. Születésétől fogva nyomon követjük a sorsát, kisebb nagyon ugrásokkal. Látjuk felcseperedni, látjuk iskolai éveit, megpróbáltatásait, családi hátterében bekövetkezett változásoknak hatásait az életére, örömét, bánatát. A történetről sokat spoiler nélkül nem lehet elmesélni, tényleg arról szól, hogy Dávid saját maga elmeséli nekünk, hogy is lett azzá az emberré, akivé vált. Kik milyen hatással voltak rá, hol mi történt vele, és hogyan hozta meg élete nehezebb döntéseit.

Az író, Charles Dickens

Sokat agyaltam rajta, hogy egy klasszikus műről írjak-e élménybeszámolót, elvégre nem vagyok szakavatott kritikus, aki mélyrehatóan tudja elemezni ezt a művet. Én csak azt tudom nektek elmesélni, hogy rám milyen hatással volt. Aztán végül is pont emiatt határoztam a megírás mellett, mert úgy gondolom, hogy az én blogomnak pontosan ez a lényege, hogy az én meglátásaimat megismerjétek! Ez nem irodalmi kritika, ez egy blogbejegyzés.

Nagyon élveztem ezt a történetet, Dickens olyan gördülékeny stílusban és olyan választékos szóhasználattal írta meg ezt a regényt, hogy örömöm leltem az olvasásban. Dávid élete elég mozgalmas volt, sok viszontagságon ment keresztül, bár mai modern fejemmel sokszor csak csodálkozni tudtam, hogy mennyire befolyásolható és irányítható volt. Olyan kis naivan látta a világot és sokszor az embereket is, mint egy ma született bárány. Nagyon ritkán állt ki magáért, sokszor sírt, és nagyon jó lelkű fiú volt.

Ennek ellenére, nagyon bátor döntéseket is hozott az életében. Mérlegelt, látta a lehetőségeit, hogy milyen élet vár így rá, aztán elhatározta magát, és a nehézségek ellenére is elérte, amit akart. Ez nagyon pozitív változásokat idézett elő az életében, és szerintem a személyiségére is jó hatással voltak.

Daniel Radcliffe Dávid szerepében

Ma már azért nem így működnek a dolgok. Ma azt sulykolják belénk, hogy álljunk ki magunkért, hogy tegyünk meg mindent a jövőnk érdekében, gondolkodjunk és hozzuk meg a saját döntéseinket. Dávid életére nagy behatással volt mostohaapja. Lelkileg zsarolta mind őt, mind az édesanyját. Dávid is látta ezt, ezért inkább meghunyászkodott. Mint ahogy az anyja is. Ezt nagyon szomorú volt látni, és tudom, ha ez a mű a 21. században íródik, biztos, hogy nem így történt volna.

Ami még kifejezetten tetszett, az a korrajz. A viselt ruhák leírása, a társadalmi rétegek megjelenítése, a különböző szerepet betöltő emberek viselkedése, mind-mind nagyon érdekes élményt nyújtott számomra. Különös volt, hogy ki tegez kit, ki magázódik. Ami kissé viszont furcsa volt, hogy ebben a kötetben, amit én olvastam, konkrétan magyarra le voltak fordítva a nevek. Még Copperfield Dávid és Peggotty Klára annyira nem is fura, de Walker Miki nevén kicsit felkaptam a szemöldököm. Meg mindig úgy meglepődök, hogy régebbi korokban íródott könyvekben is használták már az „izé” kifejezést, nekem ez annyira mai szó.

"Vigyázat, harap", egy jelentőségteljes kép az 1999-es filmből

Karakterek tekintetében elég sok és különböző személyiséggel találkozunk a regény során. Elég jól kidolgozottak, akit szeretni kell, az szerethető, akit utálni kell, az kellően negatívan van beállítva. Két karaktert nem tudok hova tenni, az egyik egy inas, a neve Heep Uriás. Eléggé ellenszenves volt nekem, de nem kaptunk belőle eleget, hogy tudjam, mik a szándékai. A másik pedig Streetforth, aki Dávid barátja volt. Őt nagyon nem tudom hova tenni. Hol az az érzésem volt, hogy játszik Dáviddal, hol az, hogy tényleg a barátja. Egész a legvégéig nem tudtam eldönteni, hogy ő most negatív vagy pozitív szereplő. Még most sem tudom, hogy visszagondolok rá. Örök talány. Talán utána fogok olvasni.

Összességében bárkinek tudom ajánlani, aki egy klasszikus ifjúsági regényre vágyik. Nincsenek benne sárkányok, nincsenek benne epikus csaták és követni való hősök, csak egy fiú, akinek kacifántos az élete. Én szerettem vele járni ezen az úton. Bár a végén vártam volna, hogy a romantikára kihegyezik, de ez nem történt meg. Egy folytatást is szívesen elolvastam volna, hogy mi történik Dáviddal azután, hogy otthagytuk az úton Streetforth-szal bandukolva.

Nálam ez a könyv 5/5.

Kissé hosszú kedvenc idézeteket szedtem össze a könyvhöz, úgyhogy most rendhagyó módon a bejegyzés végébe másolom be őket:

„Nagyon gondos, nagyon rendes volt az öltözéke: kék kabátot, csíkos mellényt és nankinnadrágot viselt; szép fodros inge és a gyolcsvászon nyakkendője olyan puhának látszott és olyan hófehérnek, hogy kalandozó képzeletem (emlékszem) a hattyú legfinomabb pihéit juttatta eszembe róla.”

„Janet viruló szép fiatal lány volt, tizenkilenc-húsz esztendős, s a tisztaságnak és a rendnek tökéletes mintaképe. Noha akkor pillanatnyilag egyebet nem állapítottam meg róla, mégis hozzáteszem, ami később tudtam csak meg, hogy ő is egyike volt a nagynéném védenceinek, akiket kizárólag azért fogadott a szolgálatába, hogy a férfinemről való lemondásra nevelje őket, s akik általában azzal fejezték be a férfigyűlöletnek ezt az iskoláját, hogy hozzámentek a pékhez.”

„Készenlétben álltak mindenfelé, eldugott helyeken, a locsolókannák és vízzel tele köcsögök, hogy rázúdíthassa őket a szamárháton idetévedt gyerekekre; botokat tartott elrejtve az ajtók mögött; óránként ismétlődtek a nagy kirohanások; szakadatlanul dőlt a háborúság. Lehet, hogy a szamaras gyerekeknek jelentett kellemes izgalmat a dolog; de az is lehet, hogy a szamarak közül a legbölcsebbek, megértvén, hogy miként áll a helyzet, a velük született csökönyösségüknél fogva azzal szórakoztak, hogy mindig erre jártak.”

„Ahogy visszapillantok a gyerekkorom ködös messzeségébe, mindenekelőtt két női alak jelenik meg tisztán és kivehetően az emlékezetemben: az első édesanyám, szép hajával, fiatalos termetével, a második Peggotty, termetnek egyáltalán nem nevezhető formáival, koromfekete szemével, amely szinte elsötétítette egész ábrázatát, kivéve pirospozsgás orcáit, melyek a két izmos, kemény karjával együtt olyan ropogós vörösre értek, hogy váltig azon csodálkoztam, alma helyett miért nem őt csipdesik inkább a madarak.”

Forrás: író,  Daniel Radcliffe, jelenet