„Természetkedvelő
munkatársat keresünk. Magánytűrés kötelező, nagy láb előny.”
Egy ilyen álláshirdetést olvasva jobb, ha az ember
menekül.
Kedvenc idézetek:
„– Szeretem látni – suttogta végül.
– Engem? – hökkent meg a férfi a váratlan
vallomástól.
– Nem – nevetett Aurora. – Az árut. Amit
megveszek. De magával sincs baj – tette hozzá némi töprengés után, mert úgy
érezte, talán megbántotta a férfit.”
„(Aki
azt hiszi, hogy a falusi kakas hajnalban kukorékol, azt ezen a ponton
felvilágosítanám, hogy téved. A falusi kakas, az egész nap kukorékol, némelyek
még éjjel is, és szarnak a népmesékre, mert sose olvastak egyet se.)”
Kedvenc
karakterek: Mindenki!!! Kivéve Marion.
Borító:
Az első fejezet után már értelmet nyer, nem is gondolnád, milyen szerepet
játszhat egy könyvben a gumicsizma
Végkifejlet:
hát én kissé túl morbidnak tartom, de ízlések és pofonok
Moly.hu, Kiadó: Syllabux, 2016, 222
oldal
A
Könyvvadászok blogon találkoztam először ezzel a könyvvel, miután Levandra és Sol voltak olyan
kedvesek és teljesítettek egy book tag kihívásomat, ahol ezt a könyvet is
megjelölték. Már akkor instant várólistás lett a könyv, de most, hogy egy
kihívás miatt családregényt kellett olvasnom, nem volt kérdés, hogy emellett
döntök, és milyen jól tettem. Már előjáróban azt mondhatom, hogy kedvencet
avattam, bátran kijelentem, hogy az idei év top kedvencei között lesz a kötet.
Murphy megint közbeszólt, naná, hogy akkor nem tudok olvasni, mikor nagyon
akarok… Elolvastam a felét, erre három napig várhattam a másik felére. Mennyire
megérte a várakozás!
A könyv egy
skót whiskey lepárló családi vállalkozás történetét mutatja be generációkon
keresztül. Piszkos kis titkok és családi pletykák kereszttüzében kísérjük végig
szereplőink életét, pártalálását, gyerekeik születését, azok pártalálását, gyerekeik
születését és így tovább. Minden évben van egy verseny, ahol díjazzák az év
whiskey-ét, és hát egy baleset következtében a Rettrey család megnyeri a versenyt.
Ennek következtében kerül Aurora a családhoz, aki még nem is sejti milyen
munkát vállalt, és hogy nem csak munkát talál itt, hanem egy új élet nyílik meg
előtte. Egy másik szereplőnk Marion, aki szerelmi bánattól vezérelve érkezik Skóciába.
Biztos vagyok benne, hogy mikor elutazott, nem is gondolta volna, hogy még
visszatér és egy családi vállalkozásban köt ki.
Magáról az
alaptörténetről nem is kell többet tudni. A könyv összesen 222 oldal, mégis
szívem szerint, ha nem tudnám biztosra, hogy ez illegális, mondatonként írnám ki
a molyra az egész könyvet, annyira mindenkinek el kell olvasnia! Imádtam!
Hangosan nevettem olvasás közben. Sőt! Most, hogy kiírtam egy pár (khm 17…)
idézetet a könyvből, ismét nevettem. Az egész könyv annyira beteg, de a jó
értelemben véve. Vicces, ironikus, szarkasztikus és rendkívül valóságos, bár
kissé morbid. A cím megértésére egész a 31. oldalig kellett várni, de akkor
aztán hatalmasat koppan! A 27. oldalon kezdődik és a 31. oldalon derül fény az
igazságra. Ezt a pár oldalt szeretem a leginkább a könyvben. A történet ugrál
az időben, éppen attól függően éppen kinek a történetét ismerhetjük meg, de ez
egyáltalán nem zavaró, sőt, nekem logikus is volt. Az egész könyv arról szól,
hogy szereplőink hogy élik meg a mindennapjaikat, milyen akadályokon kell
túllendülniük, milyen boldog pillanatokat élnek meg. Kicsit mindenki különböző
és ez sok érdekes szituációkat képes szül.
Kicsit
sajnálom, hogy néhány részletet, amire én nagyon kíváncsi lennék, nem fejtett
ki az író, mint az egyik pár egymásra találásának történetét. Nem sokkal találkozásuk
után már az esküvőjükön voltunk és én nagyon szerettem volna olvasni kettejük
szerencsétlenkedését, mert biztos vagyok benne, hogy a randizás sem volt épp
zökkenőmentes! Nagyon sok könyvnek az a betegsége, hogy tele van töltelékkel,
amit simán ki lehetne gyomlálni, ennél pedig nagyon vágytam a töltelékre!
Azt imádom
leginkább ebben a könyvben, hogy az igazat tálalja és leönti egy jó adat
iróniával és szarkazmussal. Az életet írja le. Minden egyes történés simán
megtörténik a valóságban, és sokszor te is ezeket gondolnád, csak nem mered még
talán magadnak sem bevallani. Annyira gyönyörűen le van írni, hogy az
öregasszonyok milyen szerepet töltenek be egy tömbház életében, imádtam azt a
részt! Meg volt egy rész, ahol ki volt fejtve, hogy Marion mennyire jól
csinálja a munkáját, mert mindent elintéz! Szólnak neki, hogy valami gond van,
megnézi, és szól Adamnak. Megint felmerül valami probléma és ugyanez történik.
És nem Adam a király, hanem Marion! És igazából szerintem nincs olyan munkahely,
ahol ne ezt élné át sokszor az ember. Mindez úgy volt körítve, hogy vicces
volt! Meg az anyós-meny viszony! Nekem még nem volt szerencsém tapasztalni, de
úgy van leírva, hogy az anyós csak tanítási jelleggel szól bele abba, hogy a
menye mit hogy csinál, mert hát szegény nem tehet róla, hogy nem tudja, hogy
kell. Most érzem csak igazán, hogy mennyire nem tudom átadni, hogy miért kéne
elolvasni ezt a könyvet, mert ezt nem lehet leírni, ezt meg kell tapasztalni.
Külön plusz
pont a 169. oldalon található kis írói cameoért! Az író engedett a szerkesztői
nyomásnak, és ennek hangot is adott! Az író az egész könyv alatt megjegyzéseket
tesz, megmagyarázza a dolgokat, de egyszer sem volt az az érzésem, hogy ez sok
vagy felesleges lett volna, hanem pont a stílus szükséges része, ettől volt
olyan igazán életszerű és valóságos az egész. Imádtam! (Hányszor lehet
büntetlenül leírni, hogy imádtam?)
Egy kis
negatívumról is szót kell ejtenem, mert hát szokásom és a szokásokat nehezen
hagyja el az ember. Volt egy olyan rész a könyvben, hogy a feleség hazudott a
férjének. Úgy volt beállítva, hogy ez a férj érdeke. Én semmilyen formában nem
vagyok a hazugságok híve. Tudom, hogy vannak kegyes hazugságok, de egy házasság
nem alapulhat ilyen dolgokra. Szerintem nagyon fontos, hogy meg tudjuk beszélni
a párunkkal a felmerülő problémákat és együtt közös megoldást találjunk, ne
csak magamat helyezzem a középpontba és minden úgy legyen, ahogy én akarom,
mert ez nagyon káros hosszú távon. A másik dolog az konkrétan a könyv vége,
nekem kicsit sok volt, de megértem, hogy miért így alakult, ahogy. Valamint
Marion karakterét sajnos nem szerettem, sajnálom, hogy pont ő volt a magyar, de
annyira egy önző spiné volt már az elejétől fogva, és az is maradt a végéig,
mégis úgy volt beállítva, hogy ő mennyire szorgos, és mindenki mennyire nagyon
szereti. Nem értettem ezt az imádatot. És még meg szeretném jegyezni, hogy a
hátlapon és a molyos fülszövegben lévő ajánlásban van egy elírás, amire
szerintem oda lehetett volna figyelni, mert P. G. Wodehouse-t sikerült P. J.
Wodehouse-ként leírni.
Azt hiszem
ebben a bejegyzésben többször hangzott el az imádtam szó, mint hogy ildomos
lenne, de nem lehet máshogy kifejezni az érzéseimet. Annyira tetszett, hogy
olvasás után meg akarom venni a könyvet. Ilyen még sosem történt velem.
Könyvtári példányt olvastam, és úgy fájt a szívem, mikor ki kellett venni
belőle a jelölő cetlijeimet. Ha még nem olvastad, akkor menj el a könyvtárba és
vedd ki, meglátod igazam volt!
Nálam ez a könyv 5/5.
Forrás:
Whiskey
Gumicsizma
Lepárló
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése