Kir Bulicsov: Túlélők (Dr. Pavlis)

„A ​Pólus kutatóűrhajó húsz évvel ezelőtt tragikus balesetet szenvedett egy még felderítetlen bolygón. A technikai eszközeiktől megfosztott embereknek meg kellett tanulniuk boldogulni a bolygó mesevilágszerű, mégis ellenséges környezetében, ám egy pillanatra sem adták föl a reményt, hogy egyszer segélykérő hívást küldhetnek a Földre.”

Kedvenc idézetek: 

„Kell, hogy legyen törvényszerűség, biztos léteznek valami táblázatok, különben csak újra meg újra felfedezzük a spanyolviaszt. Paradox helyzet. Spanyolviasz nem is létezik, az Öreg mégis állandóan ezzel korhol minket, anélkül, hogy belegondolna, van-e értelme.” 

„– Én félek a jövőtől, ahol az új embertípus uralkodik: Dick, a vadász. Ő számomra a visszalépést, a természet ember felett aratott győzelmét jelképezi.” 

 „– Valaki szeretné még megégetni magát? – kérdezte Thomas. – Nos, bátor csapattársaim? Jut eszembe, az indiánok ezt tüzes víznek nevezték.
– Aztán lerészegedtek, és aprópénzért odaadták a földeket a fehér gyarmatosítóknak – idézte fel Oleg a történelemórát.” 

„Pavlis leült egy konténerre, és győzködni kezdte magát, hogy tulajdonképpen szerencséje van, mert így több időt szentelhet a hasznos munkának, és az esély, hogy valamivel hozzájáruljon a tudomány fejlődéséhez, jelentősen megnövekedett. Meggyőzni magát persze nem sikerült, és Pavlis patetikus hangnemű felmondóleveleket kezdett magában fogalmazni, a vezetőség részéről a munkatársak irányába megnyilvánuló szadista kegyetlenségre hivatkozva.” 

„Jó dolguk van a földi gyerekeknek – mondogatta az Öreg. – A szülők csak panaszkodnak, hogy mennyi felesleges szót szed fel az iskolában vagy az utcán, a tévét bekapcsolva vagy utazgatva. Pedig a földi gyerek – boldog ember. Információbőség veszi körül, ami rázúdul minden irányból. És az összes információt a szavak hordozzák. Nálunk meg mi van? Fél tucat felnőtt, akik ezer szóval is elboldogulnak.” 

„Valószínű, hogy mi már sokkal észszerűbbek lettünk – a világegyetemet a mi józan szükségleteink szerint akarjuk alakítani, beskatulyázni, és még az is kihoz a sodrunkból, ha valami nem fér be a skatulyába, a számára kijelölt helyre. Az ősi utazók hittek Hüberboreában és a kutyafejű emberekben, nem ijedtek meg tőlük. Mi meg biztosak vagyunk abban, hogy az egész világegyetemre egységes genetikai kód érvényes, egy kutyafejű ember láttán pedig nem kiáltunk fel áhítatosan és meglepetten, hanem elkezdjük számolni a kromoszómáit. ” 

Kedvenc karakterek: Pavlis, Kazik 

Borító: Nekem nagyon tetszik, és illeszkedik a történethez is! 

Végkifejlet: Hiányolom a „mi lesz ezután” részt.

A könyvet a Galaktika – Metropolis Media kiadó jóvoltából volt szerencsém olvasni, amit ezúton is köszönök! Már a borító is felkeltette az érdeklődésem, mert baromi részlet gazdag és érdekes. Viszont a fülszöveg elolvasása után biztos voltam benne, hogy ezt nekem olvasnom kell. A konfliktus, amire helyezi a szöveg a hangsúlyt, felkeltette a kíváncsiságom, érdekelt, hogy fogják ezt feloldani.

Kir Bulicsov 1934 – 2003 között élt, orosz sci-fi szerző, valódi néven Igor Vszevolodovics Mozsejko. Részemről akár ezen a néven is alkothatott volna, nem tudom, Oroszországban mennyivel másabb az álneve. Talán könnyebben megjegyezhető. Itthon a Túlélők a negyedik megjelent regénye, emellett számos novellája jelent meg a Galaktika és az Univerzum magazinokban. 1997-ben elnyerte az Aelita-díjat, ami a legnagyobb hagyományokkal rendelkező, ma már orosz sci-fi-díj, 1984-ben pedig az ESFS díját „Legjobb novella író” kategóriában. Fordítóként több amerikai SF történetet ismertetett meg az orosz közönséggel. Emellett dolgozott burmai tudósítóként, keletkutatóként és forgatókönyvíróként, nevéhez több, mint 20 film köthető. Izgalmas élete lehetett. Az életművét elnézve, még bőven akad regénye, amit talán mi is olvashatunk majd!

Az író, Forrás

A történet egy névtelen, távoli bolygón játszódik, ahova évekkel korábban lezuhant a Pólus űrhajó, fedélzetén tudósok, mérnökök és családjuk. A sugárzás miatt sürgősen el kellett hagyniuk a hajót. Ezután a kedvezőtlen időjárás és a környezet miatt hosszú évekig képtelenek voltak visszatérni. Közben felnőtt egy generáció. Hogyan képes egy kis kolónia megmaradni földi embernek egy olyan helyen, ahol még a növények sem úgy viselkednek, ahogy kellene nekik? A felnövő generáció mennyire tekinti ezt a helyet otthonának? Ki akar menni és ki maradni, mi motiválja őket? Egy kutató egység érkezik a bolygóra, vajon felfedezik egymást?

Nem olvastam életemben sok sci-fi regényt, ezt a regényt sem a műfaja miatt akartam elolvasni, hanem a fentebb felvetett kérdések miatt. Ebben pedig hozta a regény azt, amit szerettem volna tőle kapni. Elgondolkodtatott. Az egész regény alatt mást se csináltam, mint közben azon agyaltam, hogy mennyire megállja a helyét az, amit az író felvetett. Hogy vajon a jelenlegi Föld nem tart-e az elkorcsosulás felé? Tény, hogy nem ugyanaz a szituáció, de az a tapasztalatom, hogy az emberek nem igazán tesznek azért, hogy jobb legyen az életünk, hogy többet tudjanak, mint, ami a hétköznapi élethez kell. Így viszont, egyre kevesebb és kevesebb dolog marad, amit átadhatnak a gyerekeiknek. Nem azt mondom, hogy a ténytudásunkat kell növelni, de mostanában egyre nyitottabb szemmel járok, és látom, hogy az embereknek sokszor elég az a monotonitás, amibe belekényszerítik magukat és nem is akarnak szélesíteni a látókörükön.

Látjátok? Ezért tartom igazán jó regénynek Kir Bulicsov: Túlélők című regényét! Annyira elvitte a gondolataimat, még napokkal a befejezése után is folyton a könyvön agyalok, meg azon, ami a hatására bennem feljött. A regény arra az elkorcsosulásra helyezte a hangsúlyt, hogy ha nem tartjuk meg a modern kultúránkat, hanem folyton a természethez közeledünk, elveszünk civilizáltnak lenni, és újra olyanok leszünk, mint az ősemberek, és pár száz év múlva újra felfedezzük a kereket. Ti hogy látjátok ezt? Vajon igaza van az Öregnek? Aki visszatér a természetbe, az a civilizált mivoltának mutat hátat?

A szerző eddig magyarul megjelent könyvei

Eleinte azt feltételeztem, hogy lesznek a felnőttek, akik haza akarnak menni, és lesznek a fiatalok, akik otthonuknak tekintik a bolygót. Ám nem ilyen egyszerű a leosztás. Több lelki tényezőt figyelembe véve, mindkét tábor megosztott! Van a vadász, Dick, aki a faluban nőtt fel, kisgyerek volt még, mikor lezuhantak, nem emlékszik a Földre, abban kiemelkedő, hogy étellel látja el a falut. Gondoljatok bele, ha visszamegy a Földre, mi vár rá? Ott már nem ő lesz a falu túlélését jelentő valaki, csak egy fickó, aki még talán olvasni is alig tud. Rajta nagyon látszik a „természet embere” dolog, ezt nagyon jól mutatja, hogy akár kőből pattintana magának nyílhegyet, ha elfogy a fém. Ennek a szimbolikája eléggé ütött, mikor odáig elértem. Meg ott van a felnőtt, aki nem hisz abban, hogy valaha is megmenekülhetnek, ezért inkább a túlélésre játszik, mint a társadalom fenntartásában. Félti a családját, fél a csalódástól, de fél a bolygótól is. Ez a kettősség belül felemészti.

A másik, amin nagyon tetszett, hogy kitért olyanokra, amik nekünk mondjuk természetes. Oleg, fennakadt azon, hogy a tanítója folyton felhozza a spanyolviaszt, de neki ez semmit nem jelentett. Meg az, hogy érezni lehet, hogy a fiatalok nem tudják, hogyan viszonyuljanak egymáshoz. Azt nem mutatták meg nekik, hogy kell kapcsolatokat teremteni, mit jelentenek az érzések. Annyira rámentek a civilizáció megtartására, hogy az már nem jutott eszükbe, hogy megmutassák, mik az érzelmek, mit kell velük kezdeni, hogy menj oda egy lányhoz, aki tetszik. Honnan tudják, mi az a szex, mi az a csók, ha nem látják maguk előtt a példát. A felnőttek belefásultak a túlélésbe, és ezt úgy tűnik nem tartották fontosnak.

Erről meg megint eszembe jutott, hogy nem ez van most is? Mennyire jellemző, hogy egy szülő elmagyarázza a csemetéjének, hogy érezni király dolog? A gyerekek a filmek és könyvek alapján ismerkednek meg a párkapcsolattal, a szülő meg majdhogynem elvárja tőle, hogy jó képet alakítson ki úgy, hogy a gyerek nem ezt látja nagyrészt otthon. Ezt most tőletek kérdezem, mennyire jellemző még otthon, hogy beszélgetnek a családok? Nem felszínes dolgokra gondolok, hanem komoly dolgokról. Az élet dolgairól. Megint csak azt tudom mondani, hogy én azt látom a környezetemben és a múltamban is, hogy sokszor csak eléldegélünk egymás mellett és nem is tudjuk, hogy mennyivel lehetne jobb az élet.

Külföldi borítók: eredeti 1988-as orosz, ukrán, cseh, bolgár, angol

Egy kis negatívumként meg kell említenem, hogy ha nem olvasom a fülszöveget, az elején fogalmam nem lenne, hogy mi is történik. Nincs kimondva, hogy másik bolygón vannak, csak gombákról és sakálokról beszél, közbe a gombák mozognak, a sakáloknak pedig páncélja van. Földi neveket adtak az ottani dolgoknak, egyrészt azért, hogy megmaradjanak annak, akik, másrészt azért, mert ezeket a szavakat ismerték. De pont ezért sokszor nem tudtam eldönteni, hogy most mit is képzeljek magam elé. A kecske nem olyan, mint nálunk. A növények nem olyanok. De akkor a hó, az ugyanolyan? Abba nincs semmi földöntúli? Ez kicsit néhol megzavart.

Néhány párbeszédnél nem éreztem az egységet. Mintha nem is egymásnak válaszoltak volna. Ez is kissé kizökkentett az olvasásból. Valamint indokolatlannak találtam az „absztrakt” szó ilyen mértékű használatát. Annyiszor volt benne, hogy feltűnt.

Ezeken kívül még annyi-annyi minden feljött bennem az olvasás hatására, de azt szeretném, hogy ti fedezzétek fel önmagatoknak, ti mit láttok benne? Olvassátok el és meséljétek el nekem! Összességében nagyon élveztem ezt a regényt, még ha a technológiás részek számomra néhol homályosak voltak. Tudom ajánlani azoknak, akik hozzám hasonlóan még nem mélyedtek el a hardcore sci-fi világában, és azoknak, akik szeretnek elgondolkodtató könyveket olvasni, amik fantasztikus vagy éppen tudományos-fantasztikus környezetbe vannak ágyazva. Bízom benne, hogy hasonló érdekes és tanulságos könyveket olvashatok még a kiadó jóvoltából.

Nálam ez a könyv 4,5/5.

Könyvadatok: Műfaj: Sci-fi Kiadó: Metropolis Media (Galaktika) (Kattints a rendeléshez a kiadó nevére!) Terjedelem: 352 oldal Megjelenés: 2018 Eredeti cím:  Посёлок Eredeti megjelenés: 1988 Moly Goodreads

Fülszöveg:

A ​Pólus kutatóűrhajó húsz évvel ezelőtt tragikus balesetet szenvedett egy még felderítetlen bolygón. A fedélzeten mérnökök, tudósok utaztak családtagjaikkal. Akik életben maradtak, azoknak is sürgősen el kellett menekülniük az erősen sugárzó roncsok közeléből. A technikai eszközeiktől megfosztott embereknek meg kellett tanulniuk boldogulni a bolygó mesevilágszerű, mégis ellenséges környezetében, ám egy pillanatra sem adták föl a reményt, hogy egyszer segélykérő hívást küldhetnek a Földre.

Húsz év alatt az eredeti túlélők a viszontagságok közepette megtizedelődtek, de ugyanakkor egy új nemzedék is megszületett, amelynek tagjai már a névtelen bolygót hívják otthonuknak, hozzáedződtek a zord éghajlathoz, és a vadászat is a vérükben van.

Most azonban, húsz év múltán egy második felderítőhajó közeledik, a Magellán, melynek legénysége mit sem tud az egykori balesetről, ők csak egy ismeretlen világot akarnak feltérképezni. Vajon sikerül-e egymásra akadni a bolygó hatalmas, jeges vadonában, megszabadulhatnak-e a túlélők kényszerű száműzetésükből? És egyáltalán vágynak-e erre a szabadulásra?

Az egyik legnépszerűbb orosz SF-szerző, az Európa- és Aelita-díjas Kir Bulicsov munkássága jóformán hozzáférhetetlen magyarul. Ezen kíván változtatni kiadónk egy életműsorozat indításával.

Az íróról az alábbi linkeken tudhatsz meg többet, én is innen vettem az ismereteimet:

wikipedia.hu; wikipedia.org; az író saját honlapja; az író Goodreads oldala

Fenti poszter kicsit nagyobban