Rain Arlender: Y I-II.

Történet egy lányról, aki egy összeszokott kis közösség tagja, melynek szabályait sosem jutna eszébe felrúgni. Egy fiúról, aki lassan, de kitartóan tör a világhír felé, miközben minden lépését árgus szemekkel figyeli a külvilág. Egy találkozásról, mely meglepően sokáig nem tűnik sorsdöntőnek.

Kedvenc idézetek:

„Sophia egyik legjobb tulajdonsága, hogy nem hagyja annyiban a dolgokat. Ezt nagyon szeretem benne. Sajnos, Sophia egyik legrosszabb tulajdonsága szintén az, hogy nem hagyja annyiban a dolgokat. Ezt nagyon utálom benne.”

„Az egész életünk – egy végtelenített y. Amíg a szárán lépkedsz felfelé, mindig van két választásod – de a lehetőségek benned laknak, nem a körülményekben -a kár jobbra térsz le, akár balra – amint választottál, az út ismét egy újabb y szárává válik és te máris törheted a fejed egy újabb választáson.”

„Egyre kevésbé tudott olyat mondani, amibe ne mentem volna bele. És már csak az a gondolat rémisztett halára – hogy ez a gondolat nem rémiszt halálra többé.”

Kedvenc karakter: Laeta

Borító: elég minimál, nekem nem keltette volna fel az érdeklődésem, ha nem olvasom az író másik regényét

Végkifejlet: bármit mondanék, az spoiler lenne, így ha elolvastad, kérlek, beszélgess velem róla!

Moly.hu, Kiadó: Syllabux, 2014, 270+250 oldal

Történetem a regénnyel ott kezdődött, hogy elolvastam Az élet esszenciáját. Annyira megfogott az író stílusa, hogy egy percig sem volt kérdés, hogy ezt a regényt is szeretném elolvasni. Egy random könyvtár látogatás alkalmával, csak elkísértem Dórit, így nem is volt nálam az olvasójegyem, megtaláltam ezt a könyvet! Legközelebb célirányosan mentem értük és hamarosan neki is kezdtem.

Semmilyen elvárásom nem volt a regénnyel kapcsolatban, még a fülszöveget sem olvastam el. Annyi azért volt bennem, hogy reméltem, hogy egy újabb olyan humoros és szarkasztikus regényt vehetek a kezembe, mint az elmúlt hónapban. Hát ez a regény minden volt, csak épp vicces nem. Szétcincálta a lelkemet apró darabokra, hogy utána saját magam foltozzam össze.

Nem egy családregény, hanem egy fájdalmas, romantikus történet két fiatal egymásra találásáról. Véletlenül találkoztak, mert Neasa, a főhősnő, elkísérte barátnőjét egy színházi előadásra, aki utána megpróbált autogramot kérni a színésztől. Neasát ez egyáltalán nem hozta lázba. Ryan, főhősünk pedig felfigyelt a könyvre, ami a lánynál volt. Nem a lányra, csak a könyvre. Kettejük történetét írja le ez a regény. Ha egy szirupos lányregényt keresel, ami instant szerelemről szól, és a szerelmesek közt a legnagyobb akadályt a kommunikáció hiánya vagy egy apró félreértés okozza, akkor nem ezt keresed. Ez a regény részletesen beszámol arról, hogy indul egy kapcsolat, milyen buktatói vannak, milyen kompromisszumokkal jár és mit meg nem adnál azért, hogy a másik boldog legyen, talán mindent, és még annál is többet.

A regény, a történet, a cselekmény kifejezetten tetszett. Számomra az volt kifejezetten zavaró, hogy a mondatok tele vannak ékelve gondolatjelekkel. Mutatok egy példát:

Csak okos, öreg házaspárok tudnak órákon át ülni egymás mellett, anélkül, hogy megszólalnának – mégis értik egymást – ők már régen tudják, az, hogy időről időre nem egymásra figyelünk, hanem együtt a világra – az még nem a kapcsolat halála – és visszatérni a másikhoz bármikor lehetséges – csak akarni kell, mindkettejüknek. 138. oldal, I. rész

Van ennél még szemléletesebb is, ettől a mondatok túl hosszúak lettek, tördelni kellett volna jobban. Olyan érzetet kelt bennem, mintha vessző helyett vagy néhol pont helyett alkalmazná a szerző. Egyébként ez egy tök jó idézet, kifejezetten tetszik. A szerkesztése nem tetszik a regénynek. Nem értem, miért két könyvbe van szétszedve. Nem értem, ha már szét van szedve, miért egy fejezet kellős közepén vágták ketté. Nem értem, hogy miért két könyv, ha egy ISBN számon fut. Nem értem, hogy néhol miért csillagocskával van elválasztva egy-egy rész, máshol miért csak sorközökkel. Sok helyen úgy érzem, hogy csak szószaporítás kedvéért vannak halmozva a dolgok. Nem tudom szebben megfogalmazni, de egy jó szerkesztővel ez a regény lehetett volna ezerszer jobb is. Sajnos ezek az apró dolgok sokat ki tudnak venni az olvasásélményből.

Ryan és Neasa mindketten megváltoznak a kapcsolatuk hatására. Neasát sokkal jobban kedveltem, amikor még csak mérlegelt, amikor ellenállt, mert szerintem akkor igazán önmaga volt. Miután magának is bevallotta, hogy valami van, onnan fokozatosan elvesztette azt, amitől ő igazán értékes volt. Ryan is, ameddig csak udvarolt, addig annyira egy rendes fiú volt, és nem tudom, hogy a szakmai sikerei, vagy a Neasával kapcsolatos sikerei, vagy az elvesztésétől való félelme tették őt kissé uralkodó típussá, de ő is megváltozott. Nem értek egyet ezzel a koncepcióval, hogy a szerelemért fel kellene adnod azt, ami vagy, pedig kicsit nekem az jött le az egészből.

A történet szerves részét képezi, hogy Neasa egy olyan közösség tagja, amiről nem lehet tudni semmit. Különösen étkeznek, zárkózottan élnek, csak bizonyos helyeken vásárolnak, csak bizonyos típusú ruhákat hordanak, a világ bármeny tájára utaznak, mindenhol megtalálhatóak, ha tudod, hol keresd. Nagyon sokáig csak sejtelmes utalások történtek. Nem szeretem ezt a fajta feszültségkeltést, ami csak sejtet, de nem ad semmit. Végig azt hittem, hogy ez valamiféle szekta lesz, talán kicsit az is volt. Egy zárt közösség, ahova kívülállók nem kerülhetnek be. Sokkal nyugodtabban, békésebben és harmonikusabban élnek, mint egy átlagember, de vajon boldogabbak is? Egymás között találnak párt, de nem vonzalom alapján, hanem, praktikusság alapon. Akivel el tudsz beszélgetni, az lesz a férjed, majd később megtanultok együtt élni. Maga az alap elgondolása a társadalmuknak még szimpatikus is lenne, de az érzelmek ilyetén háttérbe szorítása nekem már személyiségemből adódóan is gondot okozott volna.

Ha kicsit belegondolunk, akkor kicsit görbe tükör a mai világunkra. A környezetemben sok olyan párt látok, akik nem tudják, vagy épp eszükbe sem jut megbeszélni a problémájukat. Régen velem is így volt, nem is tudtam, mi hiányzik az életemből, amíg nem jött az a személy, aki megmutatta, mitől lehetek úgymond teljes. Ez a regény ezt juttatja eszembe. Élünk, tanulunk, hasznosak vagyunk, de nem tudunk igazán beszélgetni, nem tudjuk őszintén kimutatni az érzéseinket. Neasa akármennyire is okos, az érzelmi intelligenciája baromira nincs kialakulva. Aztán találkozik egy erős személyiséggel, aki képes arra, hogy megváltoztassa. Nem gondolnám, hogy tudatosan, tette volna, de mégis, Neasa csaknem mindent feladott magából és még csak észre sem vette.

Annyira kicsapongó vagyok. Ezt hozza ki belőlem, még mindig háborog kicsit a lelkem. A vége felé közeledve hőseink ahelyett, hogy közeledtek volna egymáshoz, egyre csak távolodtak, mert mindketten azt akarták, hogy a másiknak jó legyen. Emiatt viszont mindketten szenvedtek. Egy kapcsolat elég nehéz tud lenni, még akkor is, ha nincsenek eget rengető problémák, amik adódhatnak, mondjuk abból, hogy az egyikük filmsztár, a másiknak meg gondot okoz mások közelsége. Annyira különböző háttérből jöttek, annyira különböző mindkettejük személyisége, nyitottsága és világnézete, hogy elég sok munkát kell belefektetniük a kapcsolatba.

Ha kicsit a történet mögé nézel, akkor több dolog is felbukkan benne. Társadalomnak való megfelelési kényszer, a családnak való megfelelési kényszer, ha kicsit más vagy, mint az átlag, akkor már kiközösítenek. Tudsz-e úgy boldog lenni, hogy közben megbántod azokat, akik mindig is szerettek? Tudsz-e anélkül boldog lenni, hogy feladnád önmagad? Hogy működik egy kapcsolat? Fontosabb-e a másik boldogulása, mint a saját életutad? Mind-mind olyan kérdés, ami fel szokott jönni a mindennapokban is. Ezért szerettem Az élet esszenciáját is, mert annyira valóságos volt, valós történések és valós problémák és dilemmák vannak a háttérben.

A vége felé közeledve kezdtem úgy érezni, hogy az író hamar túl akar lenni a dolgokon. Mintha megunta volna az akadályokat. Ryan olyan dolgokat kezdett el tenni, amit nem gondolnám, hogy bárki szó nélkül hagyott volna, Neasa viszont nem sokat tett, csak elfogadott. Még az sem látszott, hogy neki ezzel problémája lenne. Körülbelül hatszor húztam ki innen mondatot, mert ha leírom, az enyhén szólva is spoileres. Borzasztó. Rengeteg érzés és gondolat kering bennem még azóta is, de bármit írnék, spoileres lenne, elvenné a felfedezés élményét!

A történet amúgy tele van nagyon szép gesztusokkal és romantikus megnyilvánulásokkal. Imádtam, hogy fel volt építve a megismerkedés. Az apró pici gesztusoktól és apró pici közelengedésektől a nagy ölelésekig és érzelmi pillanatokig. Bár tény, hogy voltak benne random ütemváltások is. Nagyon ritkán olvasok romantikus történetet, de nekem nagyon tetszett ez a regény. Elég lassú ütemben folynak sok helyen az események, sok benne a hosszú leírás, kevés párbeszéd olvasható benne, de ez engem egyáltalán nem zavart. Nagyon sok kérdést feszeget ez a regény, amit így nem is igazán lehet átadni. A végéről sem írok semmit, de nagyon szépen kérlek, ha elolvasod, beszélgessünk róla! Ne csak a végéről, az egészről!

Nálam ez a könyv 4,5/5.

képek forrása: Pexels