Alexandra Bracken: Sötét hajnal (Sötét elmék 3.)

Ruby ​égető fájdalommal a szívében, megtörten indul el az északi gyülekezőhely felé azzal a pár társával, akik még túlélték a kormány Los Angeles-i támadását.

Kedvenc idézetek:

„–… Nem érted. Nem számít, ha az összes gyereket kiszabadítjuk is a táborokból, nem számít, ha minden átkozott kerítésen és falon átnyomulunk, hogy eljussunk hozzájuk. Ha nem változtatjuk meg az emberek gondolkodását magunkkal kapcsolatban, akkor hova a fenébe menjenek azok a kölykök?”

„– Nem arról van szó, hogy nem értem. De nem értek egyet vele.

– Tudom. De még mennyire, hogy tudom! Nagyon sokszor kívántam, bárcsak egyet tudnál érteni velem… bárcsak ne hagytad volna meggyötörni magad, ahogy Thurmondban tetted. Nagyon keményen bánsz magaddal és nem tudsz különbséget tenni a valódi igazság és az igazság átcsomagolt változata között, amivel etetnek.”

Kedvenc karakterek: Vida, Dagi, Liam, Zu

Borító: Az egész trilógia borítója nekem nagyon tetszik, sugallja azt a sötét hangulatot, amit a könyv is áraszt.

Végkifejlet: Számomra kielégítő, jó befejezése az eseményeknek.

Moly.hu, Kiadó: Maxim, 2017, 464 oldal

Az egyik kedvenc sorozatom. A disztópia nem szokott megfogni, de ez a sorozat annyira belopta magát a szívembe, hogy alig vártam, hogy végre befejezzem. Másrészről pedig vérzett a szívem, hogy el kell engednem Rubyt és a barátait. Ez az élet rendje. Jobb, ha vége van, minthogy húzzuk, mint a rétestésztát. Mivel ez egy befejező kötet, az alábbi bejegyzés SPOILEREKET tartalmazhat az előző történésekre. Csak azután olvasd el, ha már azokon túl vagy!

Történetünk ott folytatódik, ahol a második rész befejeződik. Los Angeles romokban, a gyerekek még mindig táborokban élnek. Hőseink elkötelezett szándéka, hogy az általuk felfedezett igazságot világra hozzák, a táborokat felszámolják. Ám tudják, hogy ez nem olyan egyszerű. Nem nagyon érdemes erről többet írni, mert ha itt tartasz, már azért tudod, hogy mire számíts. Egyedi világfelépítés, apokalipszis, PSZI képességek, rejtőzködés, harc, túlélés, magány, barátság, bátorság, élni akarás.

Imádtam a történetet! Imádtam, ahogy az események követik egymást! A karakterek nagyrészt jól kidolgozottak, jól elkülöníthetők, mindenkinek megvan a maga szerepe és célja. Az események megoldására kétféle variációt látnak hőseink, egy erőszakosat és egy olyat, ami inkább a szavak erejére támaszkodik. Próbálják meggyőzni egymást az igazukról, érvelnek, vitatkoznak, kompromisszumokat kötnek. Persze nem mindig, néha érvényesül az „akkor is nekem van igazam, nem érdekel, mit mondasz” koncepció, de ettől még hihetőbb volt az egész. Jó volt ezt látni egy YA regénynél, hogy nem kész tények elé vagyunk állítva, hanem minket is meg akarnak győzni, eldöntheted, hogy te ki mellé állsz, kinek a megoldása a célravezetőbb. Ettől is olyan jó ez az egész sorozat. Nem nézi hülyének az olvasót.

Az egész disztópikus, apokaliptikus, romos környezet, az vidék, az utak, a városok, olyan jól le voltak írva, hogy simán el tudtam képzelni, hogy én is velük ülök az autóban. Nagyon tetszettek az élet szülte megoldások, a jelzések használata, bár szerintem a katonáknak ezeket simán tudni kellett volna értelmezni. Azt is nagyon szerettem, hogy mennyire látszott rajtuk az öröm egy-egy apró mozzanattól, és milyen mélyen tudta őket érinteni a hibás döntés, mert lehet, hogy már nincs lehetőség bocsánatot kérni. Éreztem a gyerekek félelmét, kétségbeesését, tenni akarását, hogy éheznek, minden nagyon szépen átjött a lapokon. Én legalábbis úgy éreztem. Meg tudtam érteni, hogy Ruby néha őrlődik azon, hogy hétköznapi teenager életet akar élni, szerelmes akar lenni, de nem teheti, mert nem koncentrálhat csak erre. Neki küldetése van.

A vége, szenzációs. Nem igazán tudom úgy leírni, hogy ne sugalljon spoilert, még, ha nem is írok le semmit nyíltan, úgyhogy inkább lerejtem az itteni mondanivalóm. SPOILER --> A lényeg, hogy miért tetszett annyira a vége, mert biztos, hogy valami hasonló történne, ha a világ tényleg így alakulna. Hiába állsz ki magadért, bizonyítod be, hogy te is ugyanolyan ember vagy, mint mások, tőled is félni fognak, el akarnak távolítani. Sosem leszel igazán szabad. Nagyon szívesen olvasnék egy kiegészítő kötetet arról, hogy hogy alakul az ez utáni 10 év. Hogy tudnak ők beilleszkedni a társadalomba? Évekig éltek bezárva, vagy éppen bujkálva, hogy tudnak ezután szót fogadni a szüleiknek? Hogy fognak viszonyulni hozzájuk az emberek, akik eddig gyűlölték, félték őket? Képesek-e dönteni a saját sorsukról, ennyi szenvedés után? Mi lesz azokkal, akik tényleg rosszra akarják használni a képességeiket? <-- SPOILER (kijelölés után látható!) Annyi érdekes kérdést vet ez fel! Rettentő kíváncsi lennék rá!

Viszont ismét van egy két dolog, ami nem tetszik. Folyton kölyköknek hívnak mindenkit. Ruby 17 éves, és még Clancyt is kölyöknek hívja, pedig szerintem ő idősebb nála, vagy legalábbis úgy rémlik. Lehet, hogy angolul a „kid” jó kifejezés, de nekem itt nagyon bántotta a szemem. Nagyon sok elírás van a könyvben: Lada Corp – Leda Corp helyett; Elegem van attól – elegem van abból helyet; stb. Ismét SPOILER, de ezt nem tudom magamban tartani --> Valamint van benne szó egy agyi pacemakerről, amit be lehet ültetni a PSZI gyerekek fejébe és az meggátolja az agyműködést, úgy, hogy elfojtja a képességet, mikor érzékeli, hogy megváltozik az agyműködés. Viszont arról más senki nem beszél, hogy ez mennyire fájdalmas, milyen módon éri ezt el, mennyire káros az agyra? Engem érdekelne! <-- SPOILER.

Valamint, ami nekem nagy bánatom, hogy még erre a kötetre sem érzem úgy, hogy Ruby a megfelelő hősnő. Vida sokkal jobb lett volna nála. Nem attól leszel erős női főhős, hogy erőszakkal legyűröd a másikat, nem csak fizikai módon lehet másokat megvédeni. És nekem nagyon az az érzésem volt, hogy neki ez a célja. Vida is erőszakos volt, kétségtelen, de a személyisége sokkal inkább vezető típusú volt, mint Ruby. Ő azért lett vezető, mert narancsvörös, és van egyfajta hierarchia a képességek között. De erre építeni nem elég, ha a látásmódod és a cselekedeteid nem tükrözik azt, hogy tényleg mindent megteszel azért, hogy a dolgok jobbra forduljanak. És a minden nem azt jelenti, hogy öngyilkos küldetést kezdesz.

Na de egy szónak is száz a vége. Én nagyon tudom ajánlani ezt a sorozatot, mert nem minden rózsaszín és csillivilli, küzdeni és akarni kell, van benne fájdalom, veszteség, de az élet apró örömei is felütik a fejüket. A levonás a kiadásnak köszönhető, az elírásoknak és a nyelvtani bakiknak. A történet nagy kedvenc! Olvassátok, szeressétek, beszéljünk róla!

Nálam ez a könyv 4,5/5.

Ausztrál, francia, német, lengyel, japán borítók

Forrás: saját, magyar borítók, külföldi borítók